Üdvözöljük az ezred honlapján!

Bejelentkezés

Közösség

Ünnepe: december 4.
Nikodémia, 306 körül

Életrajzírói szerint Szent Borbála a Krisztus utáni 3. század utolsó éveiben született. Egy Diskorus nevű gazdag nemes – felesége korai halála miatt – egyedül nevelte leányát a kisázsiai Nikodémiában. Az igen tehetséges, szép gyermeket pogány apja – bár híres tudósokat fogadott fel lánya méltó nevelésére – külön erre a célra épített toronyban elzárva tartotta, nehogy a világi veszedelmek, netán a kereszténység eszméi hassanak nyiladozó értelmére, lelkére.

Ma már nem tudni, hogyan is történhetett, de valaki mégis megismertette Borbálával a keresztényi tanokat, s ő meg is keresztelkedett. A Szentháromságba vetett hite jeleként a torony falába, amelynek addig csak két ablaka volt, vágatott egy harmadikat is. Atyja hazatérve az ablakok számából fölismerte, hogy lánya elhagyta ősei hitét. Emiatt azonnal meg akarta ölni, ám Borbálának sikerült elmenekülnie, mert a torony fala és a sziklák megnyíltak előtte. Apja vak dühében tán meg is ölte volna a lányt, ha ő el nem menekül.

A hegyek között egy barlangban rejtőzött el, de egy pásztor elárulta atyjának rejtekhelyét. A pásztor árulásának büntetéseként Isten bárányait ganajtúró bogarakká változtatta. Ez azonban nem tartotta vissza az atyát attól, hogy leányát a bíró elé hurcolja. Üldözői elfogták, s atyja mag vitte a bíróság elé. A bíró megfélemlítésül keresztényeket gyötörtetett Borbála szeme láttára a legválogatottabb kínzásokkal. Krisztus azonban erőt öntött lelkébe, s hogy ne féljen, társnőnek adta mellé Juliannát. A megdühödött, kegyetlen apa kívánságának engedve Martinianus bíró, megkorbácsoltatta őt. A város kormányzója akkor a megszégyenítés eszközéhez folyamodott: megparancsolta, hogy ruhátlanul pellengérezzék ki a piacon, minden kíváncsi tekintet prédájául. Borbála azonban most is az Úrhoz menekült és meghallgatásra talált, a földből felszálló köd és az égből leszálló felhő úgy beburkolta a testét, mintha teljesen fel lett volna öltözve.

A legenda szerint Krisztus éjjel megjelent Borbála börtönében, sebeit meggyógyította, lelkébe erőt öntött. Ettől kezdve hiába kínozták, hiába csonkították meg testét, hiába állították a gyalázkodók tömege elé Borbálát, hitétől nem tudták eltántorítani. Végül – atyja biztatására – a bíró halálra ítélte. 306. december 4-én – állítólag gyönyörű napsütéses nap volt – bátran lépett hóhérai elé a lány. És akkor történt a legszörnyűbb, az apa, aki korábban esztelen féltékenységgel óvta leányát, most maga ragadta meg a kardot és fejezte le. A lefejezést követő döbbent csendben az égből szózat hallatszott, majd az addig derült ég hirtelen elsötétült, irtózatos égi háború keletkezett, s egy villámcsapás agyonsújtotta a kegyetlen hóhéri szerepet is felvállaló apát.

Borbála 14 évet élt. Nikodémia közelében temették el. Egy Valerianus nevű ember gondoskodott arról, hogy Borbála és a vele együtt lefejezett Julianna teste méltó temetésbe részesüljön. A sírnál pedig hamarosan megkezdődtek a csodák. Sírjánál sok csoda történt, s midőn csodatevő híre mindjobban elterjedt, földi maradványait Konstantinápolyba vitték. Az idők során Róma, Köln, Mantau is hozzájutott az ereklyeként tisztelt csontokhoz, melyeket a hívők ma is nagy becsben tartanak.

A kereszténység tanainak terjedésével Borbála mindenütt általános tiszteletnek örvendett. Különösen azok keresték kegyeit, akiknek életét állandó veszélyek fenyegették: hajósok, bányászok, lőporkamrák őrei és munkásai. Égi háborúk esetén a villámcsapástól félők is őt hívták segítségül. Amikor a 8. században elterjedt az a szokás, hogy vihar és a várható villámcsapás közeledtére harangszóval figyelmeztették a népeket, a harangokat is Szent Borbála nevére keresztelték el. (A leggyakoribb középkori harangfelirat ez volt: „Hívom az élőket, megtöröm a villámokat, siratom a holtakat.”) Borbála így lett a harangöntők védőszentje is. A harangöntők egyúttal ágyúöntők is voltak, a háborúkban pedig ők kezelték az ágyúkat; a harangöntők voltak az első tüzérek. Amikor azután ezek az „iparos tüzérek” az állandó katonáskodást választották, hűek maradtak védőszentjükhöz. Így lett Szent Borbála a tüzérség védőszentje is.

Az erről szóló első történelmi adat 1529-ből való, amikor is a firenzei várőrség parancsa mint a tüzérség védőszentjét említi meg. V. Károly német-római császár korában – 1519-1556 – egy tüzérségi lőszabályzat előírja: „Ha az ágyút megtöltjük, a torkolat felett a kereszt jelét kell vonni, és Szent Borbála segítségét kell kérni.” Suzane francia tábornok 1561-ben kiadott Értekezés a tüzérismeretről c. művében arra figyelmezteti a tüzéreket, hogy Szent Borbála neve napját különös fénnyel és áhítattal ünnepeljék meg. Francia hadihajókon képét a lőporos kamrák felett tartották, ezért azokat Sainte-Barbe-nak nevezték még e században is.

A képzőművészetben általában három ablakkal ellátott toronnyal, ágyúcsővel, pálmával vagy szentségtartóval a kezében örökítették meg. Legremekebb képe Velencében, a Santa Maria Formosa templom egyik oltára felett van – Palma Vecchito alkotása. A nagy vértanú szüzekkel – Szent Dorottyával, Szent Margittal, Szent Katalinnal – együtt láthatjuk az esztergomi Keresztény Múzeumban őrzött oltárszárny festményen, és ugyanott őrzik a selmecbányai (1505) és a besztercebányai (1509) oltárok életnagyságúnál nagyobb képeit is.

A honvédek (tüzérek, légvédelmi tüzérek) és bányászok a szent napját, december 4-ét a negyvenes évekig megünnepelték. Az 1990-es évek közepén került sor ismét a különböző fegyvernemek védőszentjeiről való megemlékezésekre, a hagyományok felelevenítésére, a fegyvernemi napok megtartására.