Üdvözöljük az ezred honlapján!

Bejelentkezés

Közösség

A felgyorsult hadseregszervezés 1948–1958 közötti időszakára esik a légvédelmi tüzércsapatok újbóli létrehozása és fejlesztése is. A tisztképzés ebben az időszakban a Honvéd Kossuth Akadémián, majd a fegyvernemi tiszti iskolák rendszerének létrehozásával 1949-től a ma már legendás Bem Légvédelmi Tüzértiszti Iskolán és a Honvéd Akadémia (1955-től Zrínyi Miklós Katonai Akadémia) légvédelmi tüzér tanszékén folyt.

A légvédelmi tüzérek első bázisalakulatát – 1. honvéd légvédelmi tüzérosztály megnevezéssel – 1948. október 15-én Szentendrén alakították meg (a már említett 6. debreceni gyaloghadosztály 6. önálló légvédelmi gépágyús ütegének állományára alapozva) Udvardy-Trajtler őrnagy parancsnoksága alatt (egyik ütegének parancsnoka Piry Endre százados).

A fejlesztés újabb lépéseként (PETŐFI hadrend – 1949. október 1.) a kivonuló és honi légvédelmi tüzércsapatokat külön szervezték. A kivonuló légvédelmi tüzérség a szárazföldi csapatok harcrendjének megfelelően a hadtestek és hadosztályok alárendeltségébe tartozott, szervezeteit a szárazföldi csapatépítéssel párhuzamosan hozták létre. A vezetést a szárazföldi kötelék parancsnoka, a szakmai irányítást pedig a Honvéd (később Magyar Néphadsereg) Tüzérparancsnok (1959-ig), valamint a szárazföldi seregtestek és magasabbegységek (egységek) tüzérparancsnoka (illetve az ő helyetteseként működő légvédelmi tüzérparancsnok) valósította meg. A honi légvédelmi tüzércsapatok vezetése az Országos Légvédelmi Parancsnokság (1951 végétől Budapest XII. ker., Schweidel u. 2–4.) hatáskörébe tartozott (1955-től a vadászrepülő fegyvernemmel együtt), amelynek alárendeltségébe került az Országos Légvédelmi Központ is (Központi Harcálláspont – Budapest, Kis-Gellérthegy). Ez a vezetési rend – a szervezetek névváltoztatásától eltekintve – tulajdonképpen változatlan maradt a fegyvernem története során (egészen 1991-ig, amikor is a csapatlégvédelmi rakétaezredek az akkori Légvédelmi Parancsnokság alárendeltségébe kerültek). Az első tisztán kivonuló rendeltetésű szervezet a Miskolcon alakult 86. légvédelmi tüzérezred (parancsnoka Piry Endre őrnagy), az első tisztán honi rendeltetésű légvédelmi tüzér szervezet pedig a 77. honi légvédelmi tüzérosztály (parancsnoka Wolf András őrnagy) volt. Az 1950. április 15-én alapított 86. kivonuló légvédelmi tüzérezred későbbi története során Miskolcról Bánhidára (egy része Abonyba), Székesfehérvárra, Börgöndre, Veszprémbe, majd Keszthelyre települt és 7. légvédelmi tüzér- (majd később rakéta-) ezred néven ilyen módon a legrégibb elődje az 1997-ben létrehozott 12. vegyes légvédelmi rakétaezrednek (2000-től dandárnak), a Honvédség jelenlegi egyetlen fegyvernemi szervezetének. Ebből adódóan a dandár a fegyvernem történetének kezdetéig vezeti vissza saját történetét.

Sajátos epizódja a fegyvernem történetének, hogy a Jugoszlávia irányából elszaporodott légi határsértések miatt a honvédelmi miniszter 1950 tavaszán az alig megalakított kivonuló légvédelmi tüzér alakulatokból hozta létre a Déli Légvédelmi Tüzércsoportot a Nagykanizsa – Barcs – Siklós – Hercegszántó – Szeged vonal mentén a déli határszakasz oltalmazására. Ezt a feladatot ezek a szervezetek 1953 nyaráig (Kaposvár, majd Szigetvár harcállásponttal) látták el. Ebben a feladatban is részt vett a 7. légvédelmi tüzérezred (és így a jelenlegi dandár) elődjének számító 86. kivonuló légvédelmi tüzérezred, valamint – mások mellett – a 18. kivonuló légvédelmi tüzérosztály (Nagykanizsa), amely 1991-ben az átszervezés során ezredként még átkerült a Légvédelmi Parancsnokság állományába, majd 1992. július 31-én felszámolták (ennek okán nem számítható csak a jelenlegi dandár elődeihez).

A későbbiek során (1950. november 1.) az ezredeket hadosztálykötelékbe szervezték, így alakult meg a kivonuló légvédelmi tüzérség első magasabbegységeként a 38. kivonuló légvédelmi tüzérhadosztály (szervezetében két közepes és két könnyű légvédelmi tüzérezreddel), valamint az első honi légvédelmi tüzér magasabbegység, a 46. honi légvédelmi tüzérhadosztály (két közepes és egy könnyű légvédelmi tüzérezreddel). A haderő fejlesztése során ezeket a hadosztályokat továbbiak követték, minek következtében a fegyvernem elérte legnagyobb szervezetét (a kivonuló légvédelmi tüzérséget 7 ezred, 13 osztály és 34 alegység, a honi légvédelmi tüzérséget 10 ezred és 13 osztály jelentette). A légvédelmi tüzércsapatok kiképzése téli időszakban általában laktanyai körülmények között, nyári időszakban (májustól szeptemberig) pedig a fegyvernemi táborokban folyt. 1949-ben megtörtént az első lövészet (földi célra), majd 1950-ben már repülőgép vontatta célzsákra is lőttek.  Ettől kezdve a táborozással egybekötött éleslövészetek évente ismétlődtek.

Ennek érdekében Nógrád, Szomolyapuszta, Diósjenő és Nagyoroszi térségében táborokat hoztak létre, amelyek az 1950-ben kijelölt légvédelmi tüzér lőtérrel együtt egészen 2004-ig a légvédelmi tüzérek (és rakétások) „magyarországi Mekkájául” szolgáltak (1957 után csak Nagyorosziban működött tábor, a csapatok számának csökkenése miatt többre nem volt szükség). A későbbiekben itt lőttek a közeli hatótávolságú rakétákkal felszerelt alegységek is, kivételt csak a néhány esetben Várpalotán végrehajtott földi lövészet és a 100 mm-es ütegek 1963-ban és 1964-ben Mídia lőtérre (Románia), valamint a közeli hatótávolságú rakétás alegységek 1996-ig Karcag térségébe (a nagyiváni lőtérre) szervezett lövészete jelentett. A lőtéren 13 területen jelöltek ki tüzelőállásokat, a táborokat pedig megosztva használták (Diósjenőn és Szomolyapusztán a kivonuló, Nagyoroszi térségében pedig a honi tüzérség táborozott). 1957 után légi lövészetre már mindannyian a drégelypalánki tüzelőállásokat használták.

A lövészeteket a Légvédelmi Tüzérlőtér Parancsnokság (röviden Lőtérparancsnokság) szervezte, amelyet 1950-ben hoztak létre, és rengeteg átszervezéssel ugyan, de mindvégig (többször a Nagyorosziban állomásozó más katonai szervezettel együtt) működtette a lőteret és a táborokat (amelyekből a végére csak egy maradt). A tábort az 1960-as évek végén korszerűsítették, barakkokat emeltek, amelyet a lőtér 1970-es évek elején történt felújítása követett.

Ezt követte a nagyoroszi laktanya fejlesztése, majd végül az 1990-es évek elején a lőtér újabb felújítása, korszerűsítése (amelynek eredményeképpen 1990 után a szomszédos államok légvédelmi tüzér csapatai is hajtottak végre itt éleslövészeteket). A honi légvédelmi tüzérség többsége 1953 tavaszától már készültségi szolgálatot látott el az ország legfontosabb objektumainak oltalmazása céljából, így azok táborozása számottevően csökkent. A légvédelmi tüzérség 1952-ig tartó erőltetett ütemű fejlesztése a kétségtelen eredmények mellett sok problémát is felszínre hozott, amelyek közül a honi légvédelem fegyvernemeinek nem egységes vezetése és a technikai fejlesztés – az ország korlátozott teherbíró képességéből adódó – elmaradása volt a legjelentősebb. Az erőforrások hiánya miatt és az 1953-tól érezhető enyhülés következtében a légvédelmi tüzérség csapatainak száma csökkent.

Készülve a Varsói Szerződésbe való belépésre és az erők szétforgácsoltsága miatt 1955-ben elkezdődött egy átszervezés, amelynek legfontosabb következménye a honi légvédelem három alapvető fegyvernemének (légvédelmi tüzér, vadászrepülő és rádiótechnikai) egy parancsnokság (Országos Légierő és Légvédelmi Parancsnokság – OLLEP) alá rendelése volt. Összességében 1955 novemberére a négy légvédelmi tüzérhadosztály (Budapest–2, Veszprém és Miskolc) hét tűzrendszert hozott létre, amelyhez a két rádiótechnikai ezred által biztosított rádiólokációs mező (500 m-től 12000 m-ig) adott hátteret.

Az 1956-os események (a laktanyák és objektumok szovjet csapatok általi ellenőrzése, a fegyverzet tüzelésre alkalmatlanná tétele és az állomány lefegyverzése) következtében a légvédelmi tüzérség szervezetei – más fegyvernemek csapataihoz hasonlóan – felbomlottak, azok újjászervezése 1957-ben kezdődött meg. A tisztek felkészítése ettől kezdve az Egyesített Tiszti Iskolán (ETI) vagy – a magasabb beosztásba tervezettek esetében – a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián (ZMKA) folyt. A csapatok száma radikálisan csökkent, aminek következtében a honi légvédelemnek három ezrede (11. ezred – Veszprém, 28. ezred – Miskolc, 38. ezred – Budapest) maradt. A szárazföldi erők kötelékében megmaradt a 86. ezred bázisán létrehozott 7. légvédelmi tüzérezred (Börgönd – Veszprém – Keszthely diszlokáció után a jelenlegi dandár leggazdagabb hagyományokkal rendelkező elődje), a 2. osztály bázisán létrehozott szentesi 14. légvédelmi tüzérosztály (az osztály, később ezred Szentes – Lenti – Győr diszlokáció után a jelenlegi dandár másik elődje), a nagykanizsai 18. légvédelmi tüzérosztály (később 18. légvédelmi tüzér-, majd rakétaezred) és a váci 8. légvédelmi tüzérosztály (az 52. ezred bázisán).

1957. december elején a honi légvédelmi csapatokat a lőtérrel együtt az akkor alakult Országos Légvédelmi Parancsnokság (OLP), a kivonulókat pedig a szárazföldi csapatok (szakmailag pedig a Tüzérparancsnokság, majd 1959-től a Csapatlégvédelmi Főnökség – CSLÉF) alárendeltségébe helyezték (a ZMKA és az ETI légvédelmi tüzér tanszékével, valamint a Tüzérlőtérrel együtt).

A légvédelmi tüzércsapatok szervezete és állapota ebben az időszakban elsősorban csak a békekiképzés feltételeit biztosította (a honi légvédelmi tüzérség sem került tűzrendszerbe, az ország légvédelmét szovjet csapatok látták el).

Összességében az 1956-tól 1958-ig terjedő időszakot a légvédelmi tüzérség újjászervezése és „erőgyűjtése” jellemezte. Az országban az 1958 végére konszolidálódott helyzet megteremtette az alapot a további fejlesztéshez és ennek következtében – mint ahogy a Magyar Néphadsereg egészében – új fejlődési szakasz bontakozott ki a légvédelmi tüzércsapatok történetében is.