Üdvözöljük az ezred honlapján!

Bejelentkezés

Közösség

Az időszak kezdetének legfontosabb feladata az elért eredmények stabilizálása volt. Ennek egyik útjaként a vezető szervek, törzsek, egyáltalán a hivatásos állomány felkészültségének emelését határozták meg, amit módszertani foglalkozásokkal, az ebben az időszakban rendszeressé váló (különböző szintű) továbbképzésekkel, gyakorlatokkal („némalövészetekkel”) szándékoztak elérni. Legfontosabb feladatként az éleslövészetek eredményes teljesítését és a készültségi szolgálat (légtérvédelem) folyamatos ellátását határozták meg. Ebben az időszakban (1965-ig) a légvédelmi rakétaosztályok általában kétévenként (később már általában csak háromévenként vagy még ritkábban) vettek részt éleslövészeten.

Az elért eredményeket különböző szintű és elég gyakori (elöljárói vagy akár honvédelmi minisztériumi szintű) ellenőrzések igazolták, ezzel is megerősítve, hogy a következő lépés a korszerűsítés lehet.

A korszerűsítés igényét a potenciális légi támadóeszközök fejlődése, azok harceljárásainak változása (többek között a vietnami háború tapasztalatai alapján) is indokolta. Alapjául az a felismerés szolgált, hogy a légvédelmi rakétakomplexumok lehetőségei 2000 m alatti célmagasság esetén erősen korlátozottak. Ezért a korszerűsítés ebben az irányban kezdődött meg. Ugyanakkor – paradox módon – éppen ebben az időszakban szüntették meg a tüzelőállások közvetlen oltalmazását biztosító légvédelmi tüzérséget a honi légvédelmi csapatoknál (14,5 mm-es géppuskára fegyverezték át).

A korszerűsítés egyik vonalát a komplexumokon magukon elvégzett fejlesztések képezték, amelyek alapvetően műszaki-technikai megoldásokat jelentettek (első ütemben szovjet, majd második ütemben magyar kivitelezésben). A másik vonalat az időközben Nyírtelken létrejött Elektrotechnikai Javítóüzemnél (a 12. fegyverbázis közreműködésével) elvégzett felújítások és korszerűsítések jelentették. Mindezek eredményeként a légvédelmi csapatok kis és földközeli magasságú, valamint zavaró és manőverező ellentevékenység alatti oltalmazási képessége nagyot fejlődött.

Nem elhanyagolhatók emellett azok a tisztán magyar erőfeszítések, amelyek az időközben megszerzett ismereteken alapultak. Legfontosabbak talán a csapatlégvédelem vezetésének javítására kifejlesztett Mozgó Légvédelmi Harcálláspont (H–7 típusú MLH V–6 RH és V–7 URH berendezésekkel), a Technikai Üzemeltető Szolgálatok (TÜSZ) rakéták széttelepítésének gondolatán alapuló létrehozása, vagy a (végül mégsem rendszeresített) idegen-barát felismerő rendszer voltak.

1965 után a légvédelmi rakéta- és tüzércsapatoknak még magasabb követelményekkel kellett szembenézniük. Ennek okán a 104. honi légvédelmi tüzérezred – a honi légvédelmi rendszer kiterjesztéseként – 1967-ben (harcászati gyakorlat keretében) először hozott létre harcrendet eredeti tüzelőállásától jelentős távolságra. Az addig alapvetően LA–17 célanyagra történt lövészetek mellett a 11. honi légvédelmi tüzérezred két osztálya 1968-ban először hajtott végre lövészetet RM–205 típusú (kis visszaverő felületű, nagy magasságon és nagy sebességgel manőverező) célanyagra.

1968 augusztusában a Varsói Szerződés csapataival együtt a Magyar Néphadsereg kijelölt csapatai is bevonultak Csehszlovákiába. A 8. gépkocsizó lövészhadosztály (Zalaegerszeg) kötelékében a 14. légvédelmi tüzérosztály (később 14. ezredként a jelenlegi dandár egyik elődje) Illés László százados (később a keszthelyi 7. légvédelmi tüzér-, majd rakétaezred parancsnoka) parancsnoksága alatt 1968. július 21. és október 22. között oltalmazta a Nyitra térségében települt hadosztály-parancsnokságot. Emellett itthon teljes harckészültségbe helyezték a honi légvédelmet is, és ezzel együtt a pápai repülőteret a 7. légvédelmi tüzérezred (Keszthely), a taszárit pedig a 18. légvédelmi tüzérosztály (Nagykanizsa) oltalmazta.

A csapatok szervezeteit a technikai korszerűsítések, illetve az alkalmazási elvek változásait követve fejlesztették. Az 1966 végén alakult 3. hadtest (Cegléd) többek között átvette a hadosztályközvetlen 6. (Karcag) és 87. (Kiskunfélegyháza) légvédelmi tüzérosztályokat. Ezzel együtt a 15. ezredet a 11. harckocsihadosztály alárendeltségébe helyezték. A BÜSZKE önjáró löveg harckocsiezredeknél való rendszeresítésével (amiket később a 23 mm-es SILKA önjáró légvédelmi gépágyúk váltottak fel) megszűnt a 8. légvédelmi tüzérosztály (Vác). A hadosztályközvetlen légvédelmi tüzérosztályokat négyüteges ezredekké szervezték át (a hadseregközvetlenek hatüteges szervezetűek voltak).

A fejlesztések alapvetően a békelétszám növelése nélkül történtek, következésképpen a nem állandó készenlétű (nem dunántúli) szervezetek általában kerettel rendelkeztek csak (a mozgósítási feladatok megnövekedtek). Az anyagi-technikai szolgálatokat haditechnikai és hadtáp ágazatra választották szét, és bizonyos területeken – a gazdaságirányítási reformmal összhangban – az anyagi normákon alapuló gazdálkodásról áttértek a pénzgazdálkodásra.

Az 1970 utáni időszakban a hangsúly a vezetés feltételeinek javítására és a váratlan csapás elhárításának képességére helyeződött. Ennek keretében kísérlet történt a radarinformációk – akkor nem hagyományosnak számító úton való – átjátszására (FÁZA), valamint ekkor rendszeresítették a honi vadászrepülő ezredek szervezetébe a légvédelmi tüzérütegeket (23 mm-es gépágyúval).

A várható légi ellenség fejlődése nyilvánvalóvá tette, hogy a csapatlégvédelem eszközeit is fejleszteni kell. Ennek keretében a SZON–9 lokátor és az E–2 lőelemképző váltására az RPK típusú tűzvezető berendezést rendszeresítették, majd ezeknél a szervezeteknél is megjelent az első rakétafegyver, a SZTRELA–1 (SA–9) típusú légvédelmi rakétakomplexum. A lövészezredek állományába ilyen eszközökkel felszerelt légvédelmi üteget, a zászlóaljakhoz szakaszt szerveztek.

A felkészítés és kiképzés (képzés) területén is számottevő változások történtek. 1969-ben (a honi csapatoknál 1971-ben) bevezették a 3x8 hónapos kiképzési rendszert. A kezelők kiképzése a CSLKK és az 1973-ban Börgöndről Debrecenbe áthelyezett (és a Rádiótechnikai Kiképző Központtal összevont) LKK bázisán történt. A katonai főiskolán a légvédelmi rakéta és tüzér szakon végzett tisztek 1973-tól üzemmérnöki (polgári) diplomát is kaptak.

A csapatkiképzésen belül a légvédelmi csapatok 1971-ben hajtották végre először a ZENGŐ/TIGRIS légvédelmi (a magyar és szomszédos országok légvédelmi erői közötti) és a GRÁNIT fedőnevű (a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erői délnyugati hadszíntéri légvédelmi csapatainak együttműködési) gyakorlatokat, amelyeket a későbbiekben rendszeresen megismételtek.

Ezeken hangsúlyt helyeztek – más egyebek mellett – a centralizált vezetés és az alegységek önálló tevékenységének célszerű összekapcsolására is. Megkezdődött a felkészülés az ebben az időben megjelent szárnyas (cirkáló) rakéták (robotrepülőgépek) elleni harcra.

A követelmények változását figyelembe véve tervezték meg az 1972-től rendszeressé váló SZTRELBA fedőnevű magasabbegység harcászati gyakorlatokat, amelyek keretében a honi légvédelem mindhárom fegyverneme együtt hajtotta végre a gyakorlatot (a hazai intenzív felkészülés és az éleslövészet fázisában később ehhez csatlakoztak a csapatlégvédelmi rakétaezredek is). Az első ilyen gyakorlatot az 1. honi légvédelmi hadosztály kötelékében a 11. és a 104. honi légvédelmi tüzérezred hajtotta végre. Különösen újszerű feladatot jelentett az, hogy a honi légvédelmi rakétaosztályok először hajtottak végre éleslövészetet saját technikájukkal (azok lőtérre való áttelepítésével, ami egyébként a csapatlégvédelmi egységek életében mindig is általánosan gyakorolt módszer volt). Tovább nehezítette a lövők helyzetét, hogy 1975-ben az 1. honi légvédelmi hadosztály alárendeltségében lévő 11. és 104. honi légvédelmi tüzérezredek már a módosított (korszerűsített és ennek következtében egyre nehezebben leküzdhető, LA és RM típusú) célanyagra lőttek.

Átszervezték a legfelső vezetést is. 1972-ben a csapat- és a honi légvédelem egységes szakmai vezetésére Légvédelmi és Repülő Felügyelőséget (Menyhárt András vezérőrnagy), valamint Légvédelmi Rakéta és Tüzér Főnökséget (Paróczy Ottó ezredes) hoztak létre. A csapatlégvédelem vezetését értelemszerűen az 5. hadsereg és a 3. hadtest, a honi légvédelemét pedig az OLP-ből létrehozott 1. honi légvédelmi hadsereg (Stock János vezérőrnagy) végezte. A Légvédelmi Lőtérből (Nagyoroszi) Csapatlégvédelmi Kiképző Központot szerveztek, feladatai értelemszerű kibővítésével.

Ezen időszak lezárását a további technikai fejlesztések jelentették (a legjelentősebb a rávezető lokátorok idegen-barát felismerő berendezéssel való ellátása volt). A fegyvernem az 1976 őszén a pápai repülőtéren tartott rendezvényen mutatkozott be a párt- és állami vezetők számára.